Köszöntő
Már sok éve nyiladozott a vágy bennem, de 2013 szeptemberében mégsem az én ötletem volt, hogy elkezdjek blogot írni. Mikor felkértek rá, két okból örültem meg nagyon.
Először is, hogy sok év halogatás után, végre elkezdek írni. Ez önmagában eredmény.
A határidők rá fognak kényszeríteni, nincs apellata.
Másodsorban pedig, -és ebből adódóan-, végre rájövök, hogy tudok-e egyáltalán írni, közölni, átadni?
Sok évvel ezelőtt, mikor Érdi Sándor kultúralis televíziózást tanított nekem, utalt rá, hogy sokkal inkább lennék jó jegyzetíró, mint televíziós, szóval innen a merészségem és azóta a vágy, hogy ezt végre életre keltsem és kiderítsem.
Okoz-e örömet nekem és vajon okoz-e örömet majd másnak…?
Gyűlölöm a blog írás közhelyeit!
A magamutogató “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” hangulatot, a teátrális önismereti utakat, a világ nagy igaszságait emlegető ripacskodást. Valami igazit akartam, eredetit, fájdalmasan őszintét, lelkemig lecsupaszító beismeréseket, velőtrázó pofonok árán is, semmilyen veszteséggel sem kalkulálva.
Egyáltalán nem írok könnyen, viszont egyre gyakrabban sikerül ezt a transzállapotot életre hívnom és az asztalra csapnom valamiféle eredményt.
Valamifélét. Amilyet én tudok.
Van kedvem -kedves olvasó-, a szemed láttára elkövetni, majd belátni a hibáimat, hogy olvasd az elmélkedéseimet a rossz döntéseimen, a korábbi téves eszmefuttatásaimon, eljutni valahonnan valahova, tapasztalatokat leszűrni, leírni és elengedni.
Félni, sírni, sajnálni. Örülni, ujjongani, vágyakozni es szégyellni magam.
Lemeztelenedve, hagyni, hogy fájjon majd felemeljen..
Nekem így biztosan könnyebb lesz és köszönöm, ha figyelsz rám és néhány percig velem érzel.
Talán nem lesz, továbbra sem lesz mindig érthető, tiszta és logikus minden amit -magam számára is terhesen-, csapongva élek meg, hiszen a személyiségem is tele van idegesítő ellentmondásokkal.
Sok évtizede az utam keresem, illetve utakat -hol ilyet, hol olyat-, csak úgy, mint minden, boldogság és önismeret után áhítozó ember, akinek igénye a fejlődés.
Rendezgetem magam a világban, közben tipegek jobbra, lépek balra, majd mindent eldobok, és észveszejtve elkezdek az ellenkező irányba szaladni, miközben hasraesem a saját lábamban. Ez bizony -nem sajnálom!-, tökéletesen jellemző rám.
Úgy határoztam -talán tanulságul-, ezentúl ezt nap mint nap, be is ismerem itt neked.
Az elmúlt néhány évtizedben többször omlott rám a világ és az elmúlt időszakot is romtakarítással töltöttem. Azt hiszem, végülis ez lett az erősségem.
Erősen kötődöm, mindent fájdalmasan és katartikusan élek meg, szélsőségesek az érzelmeim és sokkal inkább lebegek a széllel mint járok a földön.
Ilyen lesz ez a blog is.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: