1.0Vámos Erika túlélő naplójahttps://vamoserika.nlcafe.huVámos Erikahttps://vamoserika.nlcafe.hu/author/erikavamos/<p><strong><a href="https://vamoserika.nlcafe.hu/wp-content/uploads/sites/8/2016/03/image1.jpeg" rel="attachment wp-att-48"><img class="alignnone size-large wp-image-48" src="https://vamoserika.nlcafe.hu/wp-content/uploads/sites/8/2016/03/image1-450x600.jpeg" alt="image" width="450" height="600" /></a></strong></p> <p><strong>Gábris János</strong>, a <em><strong>Kis herceg folytatásának komáromi írója</strong></em> meglepett engem. <br />Írt <span style="text-decoration: underline">NEKEM</span> (!!) vagy inkább rólam egy novellát. Azt írta egy korábbi blogbejegyzésem és Nagykovácsi  szeretetem - valamint, hogy sokat mozgom a természetben, Nagykovácsi erdőkben -, ihlette ezt. János, nagyon meghatódtam...KÖSZÖNÖM! <br />Fogadjátok tőle ti is szeretettel!</p> <p><strong>Barátod a szél</strong></p> <p>A heves zápor után párában úszott a táj, szinte gőzölgött az erdő – amerre a szem ellátott. Mintha beleakadtak volna a felhők a fákba, sejtelmesen tekeregtek a párafoszlányok az ágak között.<br />A kapu halk kattanással zárult a kertből kilépő nő mögött, aki szapora léptekkel indult el a ködösségbe vesző ösvényen. A napi mozgásadagnak időjárástól függetlenül meg kell lennie…<br /> Az útvonal ezúttal is a megszokott terepen keresztül vezetett. Először a fenyves mellett kocogott az enyhén csúszós , keskeny úton, amit ma már rajta kívül alig használt valaki – amióta elkészült - úgy másfél kilométernyire innen, - a turistaház mellett a kilátó közeléig vezető, aszfaltozott út. Nem csak a gyakran fúj szelektől lett mára hangos a Zúgóvölgy. .. - Zúgó völgy, futó hölgy mosolyodott el, a hirtelen eszébe jutó szójátékon…<br /> A fenyves mellett haladva, , MP3-as lejátszóját, hallgatva kicsit szaporábbá váló lélegzettel falta a tűlevél illatú levegőt, ahogy kocogott fürgén, az ösvényen. A fülébe fókuszált zenétől nem igazán hallotta, hogyan súgnak hintázva a hatalmas fenyőágak, a meg – meglóduló szélben. Pedig nem is fújt, amikor elindult. ..<br /> Egy az ösvényen átfutó, kíváncsi gyökérben kis híján felbukott, de aztán némi kapálódzás után sikerült mégis talpon maradnia. Az egyik fülhallgató persze kiesett a füléből…Lassított, kivette a másikat is, aztán kikapcsolta a melegítőzsebben lapuló, apró zenedobozt. Majd újra szaporázni kezdte lépteit, a Tündértisztás felé. A részidővel eddig nincs baj… A Tündértisztás , az itteni szájhagyomány szerint arról kapta a nevét, hogy egy eltévedt fiú ezen a tisztáson – kimerülve a soknapos bolyongástól, - itt esett össze, a harmatos fűben. Napokkal később találtak rá, teljesen jó állapotban, kipihenten. A fiú azt mesélte, hogy fénylányok látogatták meg, etették –itatták, játszottak vele… Az egyik még meg is csókolta…De aztán elrepültek e csodás teremtmények…<br /> A tisztás most csendes volt és néptelen. A szél is elállt. A párás erdei levegőből szippantott jókorát, megigazította a kocogás közben szétzilálódó, hosszú haját a szusszantásnyi pihenő alatt. Most se fiú, se tündérek, se őzikék nem tanyáztak a tágas nyílt térségen, amelyet magas fák vettek körül s az egyik hosszanti oldala mentén - bokrosabb részen - egy apró vízér kanyargott - a hazafelé vivő másik ösvénnyel szinte párhuzamosan. Még egy nagyot szippantott a tisztás párás levegőjéből, s szinte itta azt a csendes békességet, ami itt honolt, s amelyet csak néha tört meg egy-egy madár hangja… Tavasszal pedig fényben fürdik az egész tisztás, pompázó , színes virágszőnyeg borítja majd és illatfelhőivel bódítja el az ide merészkedőt…. Már nem sokára itt lesz megint, gondolta a nő, s elindult visszafelé, az avar borította, bokrok kinyúló ágaitól itt-ott leszűkülő ösvényen.<br />Néhol még ott tanyáztak az ágakon az apró fekete bogyókötegek , a csipkebogyók vöröslő kis foltjai,. Lassan élednek a hóvirágok után az ibolyák is, s néhol már nyílni kezdett, az illatos hunyor is… Egy reccsenést hallott, ahogy beért a magasba szökő tölgyek, gyertyánfák közé… látni azonban nem látott senkit.<br /> Fokozta a tempót- már csak egy kilométer lehet az erdő széli házáig , ahol meghitt menedéket lelt a harsogó, rohanó világ elől… <br /> Szinte hallotta a saját szívdobbanását is futás közben. Még párszáz méter a nagy fák között, aztán ritkulni kezd az erdő… Ekkor újabb , lényegesen hangosabb ágroppanást hallott maga mögött- aztán egy puffanást, majd nyögést és a szél zúgását. Meg mintha a száraz leveleket sodorná a heves légáramlat… De hiszen esett nemrég…<br /> Futás közben hátrasandított és azonnal le is blokkolt a látványtól.<br /> Az egyik vastag törzsű fa tövében egy alak hasalt a földön, arca a nedves avarba nyomódva, két keze a háta fölött ferdén ágaskodott felfelé… mintha hátrafeszítené azokat valaki. Körülötte az ázott lomb örvénylett - erős, süvítő hang kíséretében. Aztán az az alak felemelkedett a földről... s egy pillanat múlva már csak a talajra visszahulló levelek halk neszeit hallhatta a nő.. Aztán , a hirtelen megnőtt csendben csak a szíve kalimpálását. A férfi eltűnt mint a kámfor... Lassan tért magához , és aléltan tette meg az utolsó métereket a kiskapuig. Kinyitva azt, betámolygott a kertbe, gyorsan becsapta a kaput és nekitámaszkodott az ajtónak . Lábai még most is remegtek…<br /> Nézte az erdőt és a történteket próbálta magában kielemezni…<br /> Langyos szellő simított végig arcán, elsimítva az ismét kibomló, hosszú tincseit. A pára nyomtalanul eltűnt a fák közül, s a felszakadó felhők közül előbújó Nap egy sugarával csiklandozni kezdte . Ő felemelte a fejét és hunyorogva belenézett.</p>rich