Barátod a szél

Gábris János, a Kis herceg folytatásának komáromi írója meglepett engem.
Írt NEKEM (!!) vagy inkább rólam egy novellát. Azt írta egy korábbi blogbejegyzésem és Nagykovácsi  szeretetem – valamint, hogy sokat mozgom a természetben, Nagykovácsi erdőkben -, ihlette ezt. János, nagyon meghatódtam…KÖSZÖNÖM!
Fogadjátok tőle ti is szeretettel!

Barátod a szél

A heves zápor után párában úszott a táj, szinte gőzölgött az erdő – amerre a szem ellátott. Mintha beleakadtak volna a felhők a fákba, sejtelmesen tekeregtek a párafoszlányok az ágak között.
A kapu halk kattanással zárult a kertből kilépő nő mögött, aki szapora léptekkel indult el a ködösségbe vesző ösvényen. A napi mozgásadagnak időjárástól függetlenül meg kell lennie…
Az útvonal ezúttal is a megszokott terepen keresztül vezetett. Először a fenyves mellett kocogott az enyhén csúszós , keskeny úton, amit ma már rajta kívül alig használt valaki – amióta elkészült – úgy másfél kilométernyire innen, – a turistaház mellett a kilátó közeléig vezető, aszfaltozott út. Nem csak a gyakran fúj szelektől lett mára hangos a Zúgóvölgy. .. – Zúgó völgy, futó hölgy mosolyodott el, a hirtelen eszébe jutó szójátékon…
A fenyves mellett haladva, , MP3-as lejátszóját, hallgatva kicsit szaporábbá váló lélegzettel falta a tűlevél illatú levegőt, ahogy kocogott fürgén, az ösvényen. A fülébe fókuszált zenétől nem igazán hallotta, hogyan súgnak hintázva a hatalmas fenyőágak, a meg – meglóduló szélben. Pedig nem is fújt, amikor elindult. ..
Egy az ösvényen átfutó, kíváncsi gyökérben kis híján felbukott, de aztán némi kapálódzás után sikerült mégis talpon maradnia. Az egyik fülhallgató persze kiesett a füléből…Lassított, kivette a másikat is, aztán kikapcsolta a melegítőzsebben lapuló, apró zenedobozt. Majd újra szaporázni kezdte lépteit, a Tündértisztás felé. A részidővel eddig nincs baj… A Tündértisztás , az itteni szájhagyomány szerint arról kapta a nevét, hogy egy eltévedt fiú ezen a tisztáson – kimerülve a soknapos bolyongástól, – itt esett össze, a harmatos fűben. Napokkal később találtak rá, teljesen jó állapotban, kipihenten. A fiú azt mesélte, hogy fénylányok látogatták meg, etették –itatták, játszottak vele… Az egyik még meg is csókolta…De aztán elrepültek e csodás teremtmények…
A tisztás most csendes volt és néptelen. A szél is elállt. A párás erdei levegőből szippantott jókorát, megigazította a kocogás közben szétzilálódó, hosszú haját a szusszantásnyi pihenő alatt. Most se fiú, se tündérek, se őzikék nem tanyáztak a tágas nyílt térségen, amelyet magas fák vettek körül s az egyik hosszanti oldala mentén – bokrosabb részen – egy apró vízér kanyargott – a hazafelé vivő másik ösvénnyel szinte párhuzamosan. Még egy nagyot szippantott a tisztás párás levegőjéből, s szinte itta azt a csendes békességet, ami itt honolt, s amelyet csak néha tört meg egy-egy madár hangja… Tavasszal pedig fényben fürdik az egész tisztás, pompázó , színes virágszőnyeg borítja majd és illatfelhőivel bódítja el az ide merészkedőt…. Már nem sokára itt lesz megint, gondolta a nő, s elindult visszafelé, az avar borította, bokrok kinyúló ágaitól itt-ott leszűkülő ösvényen.
Néhol még ott tanyáztak az ágakon az apró fekete bogyókötegek , a csipkebogyók vöröslő kis foltjai,. Lassan élednek a hóvirágok után az ibolyák is, s néhol már nyílni kezdett, az illatos hunyor is… Egy reccsenést hallott, ahogy beért a magasba szökő tölgyek, gyertyánfák közé… látni azonban nem látott senkit.
Fokozta a tempót- már csak egy kilométer lehet az erdő széli házáig , ahol meghitt menedéket lelt a harsogó, rohanó világ elől…
Szinte hallotta a saját szívdobbanását is futás közben. Még párszáz méter a nagy fák között, aztán ritkulni kezd az erdő… Ekkor újabb , lényegesen hangosabb ágroppanást hallott maga mögött- aztán egy puffanást, majd nyögést és a szél zúgását. Meg mintha a száraz leveleket sodorná a heves légáramlat… De hiszen esett nemrég…
Futás közben hátrasandított és azonnal le is blokkolt a látványtól.
Az egyik vastag törzsű fa tövében egy alak hasalt a földön, arca a nedves avarba nyomódva, két keze a háta fölött ferdén ágaskodott felfelé… mintha hátrafeszítené azokat valaki. Körülötte az ázott lomb örvénylett – erős, süvítő hang kíséretében. Aztán az az alak felemelkedett a földről… s egy pillanat múlva már csak a talajra visszahulló levelek halk neszeit hallhatta a nő.. Aztán , a hirtelen megnőtt csendben csak a szíve kalimpálását. A férfi eltűnt mint a kámfor… Lassan tért magához , és aléltan tette meg az utolsó métereket a kiskapuig. Kinyitva azt, betámolygott a kertbe, gyorsan becsapta a kaput és nekitámaszkodott az ajtónak . Lábai még most is remegtek…
Nézte az erdőt és a történteket próbálta magában kielemezni…
Langyos szellő simított végig arcán, elsimítva az ismét kibomló, hosszú tincseit. A pára nyomtalanul eltűnt a fák közül, s a felszakadó felhők közül előbújó Nap egy sugarával csiklandozni kezdte . Ő felemelte a fejét és hunyorogva belenézett.