Tavasz..
Minden évben, ez időre már elgörgetem a kétségbeesésemet arra a pontra, hogy komolyan fontolgatom, olyan helyre fogok költözni, ahol nincsenek évszakok. A változás minden fajtájának ellensége vagyok. Megvisel, megzavar, megszégyenít, leleplez, kizökkent, lépni kényszerít. Mindet gyűlölöm, ebben a sorrendben.
Mikor már a legjobban bevackolnám magam a lehelet szagú, dohos télbe, lerántja rólam a leplet. A kemény, bántó világosság kapcsolójára csapva az arcomba ordít, es elém önt egy vödörnyi gúnyos vihogást.
Ki vágyna ilyen ébresztőre?
Ez idő tájt, az alkalmazkodás már minden koncentrációmat és energiámat felőrölte.
A védelmező, valószerűtlen álomba ringató, hópelyhes és hazug adventi ködből kimászni, előmerészkedni a fájdalmasan valóságos, kegyetlen, éles fényű tavaszba .
Segítségre vágyom, szeretetre, simogatásra. Törődésre, szavakra.
Kellene egy hosszú hétvége a takaró alatt, feldolgozni ezt, felkészülni rá, ragacsos finomságokkal vigasztalni magam a takaró melegében, és egy pici kutyus simogatni. Biztosíték is kellene még, de mindenekelőtt Emma. Ő már nagyon kellene. Hogy tudjam, van értelme, van miért és még egy esély kapjak hinni és szeretni. Meg kellene még egy kis borús idő, pár napos hidegfront is, mikor dörög és villámlik, hogy felszívjam magam és erőt nyerjek kilépni a kemény illatok, bántó zajok közé… csak ez a nyitnikék maradna már abba, csak ez … kegyelmezne, hogy ne legyen sírni kedvem.
Csak hitehagyott ne legyek, Istenem. Csak az ne…
