Gábris János, a Kis herceg folytatásának komáromi írója meglepett engem.
Írt NEKEM (!!) vagy inkább rólam egy novellát. Azt írta egy korábbi blogbejegyzésem és Nagykovácsi  szeretetem – valamint, hogy sokat mozgom a természetben, Nagykovácsi erdőkben -, ihlette ezt. János, nagyon meghatódtam…KÖSZÖNÖM!
Fogadjátok tőle ti is szeretettel!

Barátod a szél

A heves zápor után párában úszott a táj, szinte gőzölgött az erdő – amerre a szem ellátott. Mintha beleakadtak volna a felhők a fákba, sejtelmesen tekeregtek a párafoszlányok az ágak között.
A kapu halk kattanással zárult a kertből kilépő nő mögött, aki szapora léptekkel indult el a ködösségbe vesző ösvényen. A napi mozgásadagnak időjárástól függetlenül meg kell lennie…
Az útvonal ezúttal is a megszokott terepen keresztül vezetett. Először a fenyves mellett kocogott az enyhén csúszós , keskeny úton, amit ma már rajta kívül alig használt valaki – amióta elkészült – úgy másfél kilométernyire innen, – a turistaház mellett a kilátó közeléig vezető, aszfaltozott út. Nem csak a gyakran fúj szelektől lett mára hangos a Zúgóvölgy. .. – Zúgó völgy, futó hölgy mosolyodott el, a hirtelen eszébe jutó szójátékon…
A fenyves mellett haladva, , MP3-as lejátszóját, hallgatva kicsit szaporábbá váló lélegzettel falta a tűlevél illatú levegőt, ahogy kocogott fürgén, az ösvényen. A fülébe fókuszált zenétől nem igazán hallotta, hogyan súgnak hintázva a hatalmas fenyőágak, a meg – meglóduló szélben. Pedig nem is fújt, amikor elindult. ..
Egy az ösvényen átfutó, kíváncsi gyökérben kis híján felbukott, de aztán némi kapálódzás után sikerült mégis talpon maradnia. Az egyik fülhallgató persze kiesett a füléből…Lassított, kivette a másikat is, aztán kikapcsolta a melegítőzsebben lapuló, apró zenedobozt. Majd újra szaporázni kezdte lépteit, a Tündértisztás felé. A részidővel eddig nincs baj… A Tündértisztás , az itteni szájhagyomány szerint arról kapta a nevét, hogy egy eltévedt fiú ezen a tisztáson – kimerülve a soknapos bolyongástól, – itt esett össze, a harmatos fűben. Napokkal később találtak rá, teljesen jó állapotban, kipihenten. A fiú azt mesélte, hogy fénylányok látogatták meg, etették –itatták, játszottak vele… Az egyik még meg is csókolta…De aztán elrepültek e csodás teremtmények…
A tisztás most csendes volt és néptelen. A szél is elállt. A párás erdei levegőből szippantott jókorát, megigazította a kocogás közben szétzilálódó, hosszú haját a szusszantásnyi pihenő alatt. Most se fiú, se tündérek, se őzikék nem tanyáztak a tágas nyílt térségen, amelyet magas fák vettek körül s az egyik hosszanti oldala mentén – bokrosabb részen – egy apró vízér kanyargott – a hazafelé vivő másik ösvénnyel szinte párhuzamosan. Még egy nagyot szippantott a tisztás párás levegőjéből, s szinte itta azt a csendes békességet, ami itt honolt, s amelyet csak néha tört meg egy-egy madár hangja… Tavasszal pedig fényben fürdik az egész tisztás, pompázó , színes virágszőnyeg borítja majd és illatfelhőivel bódítja el az ide merészkedőt…. Már nem sokára itt lesz megint, gondolta a nő, s elindult visszafelé, az avar borította, bokrok kinyúló ágaitól itt-ott leszűkülő ösvényen.
Néhol még ott tanyáztak az ágakon az apró fekete bogyókötegek , a csipkebogyók vöröslő kis foltjai,. Lassan élednek a hóvirágok után az ibolyák is, s néhol már nyílni kezdett, az illatos hunyor is… Egy reccsenést hallott, ahogy beért a magasba szökő tölgyek, gyertyánfák közé… látni azonban nem látott senkit.
Fokozta a tempót- már csak egy kilométer lehet az erdő széli házáig , ahol meghitt menedéket lelt a harsogó, rohanó világ elől…
Szinte hallotta a saját szívdobbanását is futás közben. Még párszáz méter a nagy fák között, aztán ritkulni kezd az erdő… Ekkor újabb , lényegesen hangosabb ágroppanást hallott maga mögött- aztán egy puffanást, majd nyögést és a szél zúgását. Meg mintha a száraz leveleket sodorná a heves légáramlat… De hiszen esett nemrég…
Futás közben hátrasandított és azonnal le is blokkolt a látványtól.
Az egyik vastag törzsű fa tövében egy alak hasalt a földön, arca a nedves avarba nyomódva, két keze a háta fölött ferdén ágaskodott felfelé… mintha hátrafeszítené azokat valaki. Körülötte az ázott lomb örvénylett – erős, süvítő hang kíséretében. Aztán az az alak felemelkedett a földről… s egy pillanat múlva már csak a talajra visszahulló levelek halk neszeit hallhatta a nő.. Aztán , a hirtelen megnőtt csendben csak a szíve kalimpálását. A férfi eltűnt mint a kámfor… Lassan tért magához , és aléltan tette meg az utolsó métereket a kiskapuig. Kinyitva azt, betámolygott a kertbe, gyorsan becsapta a kaput és nekitámaszkodott az ajtónak . Lábai még most is remegtek…
Nézte az erdőt és a történteket próbálta magában kielemezni…
Langyos szellő simított végig arcán, elsimítva az ismét kibomló, hosszú tincseit. A pára nyomtalanul eltűnt a fák közül, s a felszakadó felhők közül előbújó Nap egy sugarával csiklandozni kezdte . Ő felemelte a fejét és hunyorogva belenézett.

Esti Nautilus

Verne világába álmodtam magam és találkoztam Nautilussal. Romantikus volt, vörös selyemlepel alatt jártunk, és míg tikkfa illatú permet hullott rám és ő a tenger morajlását varázsolta oda nekem. Gyengéd zenéjét egy órán át hallgattam – mert Nautilus egy Sri Lanka-i tengeri kagyló, én pedig egy minden érzéket felborzoló ceyloni fűszeres masszázs rituálén voltam.
Nehéz felidézni mindazt, ami abban a kellemes órában történt velem, pedig elhatároztam, hogy figyelni fogok, és mindent megjegyzek. De nem én győztem. Puha, hűvös selyemmel letakarva fekszem, erdő illatú permetet hull a levegőből, ami lassan és kellemesen hűsíti az arcom, majd az orromba símul az illata. Halk suhogásokból jövök rá, hogy az illatot valamivel elkeverik a szobában, majd a suhogás okozója lassan elér az arcomig és simogatni kezd. Szigorúan tilos a szemet kinyitni – most kezdem érteni ezeket a kényeztető játékokat. Percek óta nem tudom, mi ér a bőrömhöz és ebben a pillanatban semmi nem foglalkoztatott ezen kívül. Azt hiszem ez a relaxáló masszázsok alappillére. Ekkor – a legjobb pillanatban – Nautilus stílusosan az ágyon terem. Meleg, hatalmas és a fülemhez gurulva a tenger zúgásával varázsol el, de véglegesen. Aztán néhány kisebb Nucellus és kúp alakú Aquarius kagyló rokonaival fahéj illatban kényeztetnek akupresszúrás masszázstechnikájukkal. Mi más lehetne a masszázskrémben, mint egy a hazájukból, Ceylonból származó egzotikus fűszernövény kivonata! Érzem az energiaáramlást és az energiaharmonizációt. Csak magamra, a külső és belső érzékelésemre figyelek – a fantasztikus pillanatoknak, illatoknak, puha érintéseknek és a tenger érzéki zúgásának köszönhetően. És ehhez kellett Nautilus, az a két kacér strucctoll és minden más, amit csukott szememen át, -ott volt, ott nem volt-, odaláttam a szobába.

Tavasz..

Minden évben, ez időre már elgörgetem a kétségbeesésemet arra a pontra, hogy komolyan fontolgatom, olyan helyre fogok költözni, ahol nincsenek évszakok. A változás minden fajtájának ellensége vagyok. Megvisel, megzavar, megszégyenít, leleplez, kizökkent, lépni kényszerít. Mindet gyűlölöm, ebben a sorrendben.
Mikor már a legjobban bevackolnám magam a lehelet szagú, dohos télbe, lerántja rólam a leplet. A kemény, bántó világosság kapcsolójára csapva az arcomba ordít, es elém önt egy vödörnyi gúnyos vihogást.
Ki vágyna ilyen ébresztőre?
Ez idő tájt, az alkalmazkodás már minden koncentrációmat és energiámat felőrölte.
A védelmező, valószerűtlen álomba ringató, hópelyhes és hazug adventi ködből kimászni, előmerészkedni a fájdalmasan valóságos, kegyetlen, éles fényű tavaszba .
Segítségre vágyom, szeretetre, simogatásra. Törődésre, szavakra.
Kellene egy hosszú hétvége a takaró alatt, feldolgozni ezt, felkészülni rá, ragacsos finomságokkal vigasztalni magam a takaró melegében, és egy pici kutyus simogatni. Biztosíték is kellene még, de mindenekelőtt Emma. Ő már nagyon kellene. Hogy tudjam, van értelme, van miért és még egy esély kapjak hinni és szeretni. Meg kellene még egy kis borús idő, pár napos hidegfront is, mikor dörög és villámlik, hogy felszívjam magam és erőt nyerjek kilépni a kemény illatok, bántó zajok közé… csak ez a nyitnikék maradna már abba, csak ez … kegyelmezne, hogy ne legyen sírni kedvem.
Csak hitehagyott ne legyek, Istenem. Csak az ne…

Ez a félelmetes, áhított, ijesztő, elkerülhetetlen, kiszámíthatatlan es sunyi..
Itt lábatlankodik megint, csak bámulom beletörődötten.
Fogalmam sincs miért történt, mi fog még történni, mert ragad és terjed.
Mint az ár, van mit végérvényesen magával ragad.
Csak állok, bamba rémülettel hallgatva a recseges, ropogast, riadalmat és míg határozottan félek, …addig odabent csiklandoz az az ismerős bizonyosság, hogy jön. Valami jön. Megállíthatatlanul és már tőlem függetlenül. Ma Visnué a terep. Vigye ami kell neki.
Holnap pedig, feltehetőleg Siva teremtő ereje fog majd rendet rakni.
Szirom kel a bimbókból, az új élet minden lehetőségével.
Persze, persze hogy látom lelki szemeimmel! Persze, hogy tudom!
Mosolyogva félek..

– Változás –

Cvvbnnmm